„Az igazság szabaddá tesz…” „Málenkij robot”, avagy ártatlanul, ítélet nélkül kényszermunkán a Szovjetunióban
ŐRZÉS, SZÖKÉS, EGÉSZSÉGÜGY, BETEGSÉG, HALÁLOZÁS
A foglyok őrzése fogolystátusztól függően különböző volt. A hadifoglyokat – a köztük lévő civilekkel együtt – szigorúbban őrizték, mint az internáltakat. Ugyanakkor az idő múlásával mindenütt enyhült az őrzés szigora.
Szökni nem volt érdemes, mégis mindig volt, aki megkísérelte a kilátástalanság miatt, s mert sokáig, vagy egész fogságuk alatt semmit sem tudtak a családjukról. Akiket elfogtak, azokat borzalmasan összeverték
a többiek szemeláttára elrettentésül és karcerba, vagyis egy 1x1 méteres beton lyukba zárták őket több napra.
A foglyok többsége a különböző fertőző betegségekbe, hastífusz, flekktífusz, vérhasba halt bele, valamint az alultápláltságba, vagyis éhen halt, vagy a nagy hideg és a gyenge öltözék miatti megbetegedésekbe. A legtöbben 1945-ben haltak meg. Általános volt a foglyok közt az a tapasztalat, hogy, aki az első telet túléli, annak már jó esélye van, hogy több évet is kibírjon. Idővel – a természetes kiválasztódásnak,
valamint a javuló életkörülményeknek köszönhetően – egyre kevesebben haltak meg. Ugyanakkor még 1947- ben és 1948-ban is voltak, akik a hazaszállítás
közben haltak meg.
A halottakat meztelenül, többnyire jelöletlen tömegsírokban földelték el. Míg az első halottakat megsiratták, addig a későbbieket már fásultan, rezignáltan vették tudomásul, elgondolkozva azon, hogy valószínűleg rájuk is ez a sors vár.
Ritka alkalom, amikor szertartással búcsúztatták rabtársaikat. A több hónapon, akár több mint fél éven át tartó fagy miatt még elhantolni sem tudták a halottakat. Ha a farkasok nem ették meg őket, akkor tavasszal, olvadás után temették el a halottakat.
(Nyikolaj Getman festménye)
HATALMAS MÉRETŰ HALÁLOZÁS RÉSZBEN A TERVSZÁMOK TELJESÍTÉSÉÉRT
„A negyedév alatt összesen 3547 fő érkezett, 169 fő távozott, 2262 ember meghalt. […] A beérkező kontingensek túlnyomó többsége a súlyos hasmenések miatt legyengült, stb. A lágernek nincs megfelelő egészségügyi személyzete és a meglévők többsége is képzetlen. […] A flekktífusz behurcolása miatt a lágert folyamatosan kell fertőtleníteni. […] Mivel a láger nem tartozik speciális katonai kórházhoz, és nincs rá lehetőség, hogy a betegeket kórházba küldjük, a lágernek nem áll módjában hatékony orvosi ellátásban részesíteni minden súlyos beteget. […] A negyedév folyamán a terv szerinti 52 500 normanap helyett 36 864-et teljesítettek. Noha a ledolgozott napok számát tekintve nem teljesítették a tervet, az összkitermelés mégis megközelíti a tervezettet.”
(Részlet a 183-as számú hadifogolytábor parancsnokának 1945 első negyedévi jelentéséből.)
SZÖKÉS
„Két fiútestvér megszökött, elfogták, visszahozták őket, mert megmondták hol a lágerük, mi a számuk. Meztelenre vetkőztetve addig verték őket, amíg mozogni tudtak, majd belökték ruhátlanul egy veremszerű börtönbe. A verésük mindennap megismétlődött. A harmadik napon azt kérdezte a lágerparancsnok, ki vállal értük felelősséget, hogy többet nem szöknek meg. Én elvállaltam. Ekkor visszakapták a ruhájukat, és a barakkba mehettek. [Egyikőjük belehalt a verésbe – B. Z.]”
(Hauser Margit németként internált)
EGÉSZSÉGÜGY
„Voltak fertőtlenítők, ott is dolgoztam. Olyan volt, mint egy füstölő csak forró volt, és oda beakasztották a ruhát és állítólag elpusztultak [a tetvek], de nem tudom, hogy ez mennyiben volt igaz. A tetveket meg egymásból szedtük ki. […] az oroszoknál ez nem volt újság, hogy valaki tetves, mert volt olyan, hogy kinn ültek a ház végén és tetvészkedtek. […] Poloska is volt, nyáron inkább kinn aludtunk, mert benn nem lehetett, mert a priccsnek, ahogy összeért és oda bementek, ahogy végig húztál egy drótot vagy egy szöget, csak úgy recsegett.”
(Hack Magdolna németként internált)
BETEGSÉG, HALÁLOZÁS, TEMETÉS
„… mikor a kolhozba ültették a cukorrépát, akkor a cukorrépa palántát hozták be. Lemosták, fölszecskázták, mint a kacsáknak, fölfőzték vízzel, megsózták, ez volt a leves. Zsír semmi,semmi. Ebből tessék dolgozni! Kása? Hát a kása az általában a köles, hántolt köles, azt főzték meg. […] Az emberek nem azért
haltak meg rengetegen, mert nem akartak dogozni, hanem mert éhen haltak.”
(Grimm Antal németként internált)
„A nyers fekvőhelyünktől átvizesedett a ruhánk és soknak nem is volt váltás, hogy cserélgesse, rajtuk száradt ki, majd vizesedett át újra. Ettől is igen sokan megbetegedtek. Átfáztak kint is, soha nem gyógyuló betegségeket szereztek, bepisiltek. Abban a vizes, pisis nadrágban voltak éjjel-nappal. Annyira súlyosbodott a betegségük, hogy egyáltalán nem tudták tartani a vizeletüket, folyt a pisi éjjel is az ágyról. A vécé használat utáni mosdatlanság is szörnyű volt, szinte megoldhatatlan volt a tisztálkodás. Ha volt hó olvasztottuk, de nyáron még ez a lehetőség sem maradt. Így nem lehetett a tetűtől megszabadulni. Fájt a bőrünk a felmaródásoktól…”
(Zwick Terézia németként internált)
„1945. április végén, vagy május elején beteg lettem. A lágerban, de az oroszoknál is kiütött a flekktífusz. Belázasodik a beteg, szomjas, kihull a haja, testén tarka foltok keletkeznek. A legtöbben eszméletlenségig rosszul lesznek. Sokan belehaltak. A már lebetegedetteket egy külön barakkba tették, aztán vagy meggyógyultak, vagy meghaltak, mentek a temetőbe. Halt a nép rendre. Háromsoros priccseket csináltunk egymás fölé, amikor megérkeztünk, hogy minden fogolynak legyen helye, de 1946 tavaszán a felső sort már le kellett vágnunk a még élőknek, mert a láger 1/3-a akkorra már meghalt. No, 1947 tavaszáig megint kihordtunk a temetőbe annyi halottat, hogy tavasszal már a középső sor priccset is le lehetett vágni. A háromsorosból csak egy sor maradt meg.”
(Futó Imre németként internált)
A kirovabadi (ma Gandzsa, Azerbajdzsán) 1552. számú kórházláger rendbe hozott temetője 2016-ban.
(Fotó: Bognár Zalán)
A kirovabadi (ma Gandzsa, Azerbajdzsán) 1552. számú kórházláger temetőjének részlete. A síroknál levő kis táblákon olvasható a sír száma és a ”/” jel után a sírba temetettek száma, Például 119/6, vagyis a 119. számú sírba 6 embert temettek.
(Fotó: Bognár Zalán)
„A deportált szállítmány végcélja az 1026. számú novijdonbaszi bányász-tábor volt, ahol rövid időn belül több mint 10 000 magyarországi polgári személyt zsúfoltak össze. […] A járványok és az éhség tömegesen szedték soraikból az áldozatokat. Orvosi ellátás és gyógyszerhiány miatt a halottak létszáma napi 18-20 főre rúgott. Én mint a hullaszállító szekér kocsisa, személyesen vettem részt 4600 sorstársam eltemetésében, akiket húszasával teljesen meztelenül, kutyamódra, jeltelen tömegsírokba kapartak el. Jellemző, hogy a táborban csupán a mi kis falunkból elhurcolt [120 – B. Z.] férfiből és nőből 48 halt meg alig 2 év leforgása alatt. A halottak hozzátartozói sem magyar részről, sem szovjet részről mind a mai napig semmiféle hivatalos hatósági értesítést nem kaptak, legfeljebb csak a hazatérő foglyoktól értesülhettek elhurcolt családtagjaik haláláról.” (J. K. németként internált)