„Az igazság szabaddá tesz…” „Málenkij robot”, avagy ártatlanul, ítélet nélkül kényszermunkán a Szovjetunióban
HAZATÉRÉS
A németként internáltak a (hadi)fog lyokkal összekeverve, együtt érkez tek haza „hadifogolyként” többnyire-1947-1949 között.
A hadifoglyok közé kevert málenkij robotosok nagy részét – a teljesen legyengülteket, a betegeket, a rokkantakat, a 18 év alattiak és az 50 év felettiek, és a vasutasok egy részét – 1945-ben még a Kárpát-medencében lévő hadifogolytáborokból engedték szabadon.
1946-ban a szabadon bocsátások elakadtak, majd 1947-ben és 1948-ban alapvetően a békeszerződés aláírásának köszönhetően a Szovjetunióból megindult a GUPVI-foglyok tömeges hazabocsátása (102 ezer és 84 ezer fő).
1949-ben, a kommunista hatalomátvétel után, már csak 5055 fő – köztük 3907 civil – térhetett haza, ugyanis 1948 végén, a kommunista hatalomátvétel után az államvezetés a (hadi)fogolykérdést megoldottnak tekintette és felszámolta az összes (hadi)foglyokkal foglalkozó társadalmi és miniszteriális szervezetet. Rákosi Mátyás, pedig kijelentette, hogy már csak a szovjet hatóságok által elítélt háborús bűnösök maradtak kint, rájuk pedig az „épülő népi demokráciának” nincs szüksége. Pedig még több mint 200 000 foglyot vártak haza szeretteik Magyarországon, de róluk a szovjet hatóságok semmiféle információt nem közöltek. Az elcsatolt területekre 80-120 ezren tértek vissza.
A német származásúakat bár ártatlanul hurcolták el, mégis amikor hazatértek sokuknak már nem volt otthona, földönfutókká váltak. Másokat hazatértük után, családjukkal együtt telepítették ki Németországba. Voltak, akiket már egyenesen Németország szovjet zónájába vittek, mondván, hogy a családjuk már úgyis is ott van.
VESZTESÉG
„Ugyan ki bízhat meg kizárólag az írott dokumentumokban
a javíthatatlan bürokratákon kívül? Legfeljebb a levéltári patkányok!”
(Sztálin)
A kutatások mai állása szerint a második világháborús Magyarországról a GUPVI fogságába kerültek közül 200-300 ezren már nem tértek haza.
A „málenkij robotosok” 30-40 %-a meghalt, de voltak olyan települések, ahol az elhurcoltak több mint 60 %-a, sőt egyes településeknél az elhurcoltaknak 90%-a veszett oda. Elhalálozásukról a szovjet szervek semmiféle hivatalos értesítést nem adtak, jelentős részük földi útjának végéről még ma sincs semmiféle információ.
Akiknek sikerült túlélniük a szovjetunióbeli kényszermunkatáborok gyötrelmeit és hazatértek, nagyon sokan a deportálás idején szerzett betegségeik következtében a hazaérkezést követő egy éven belül elhunytak.
„Meghalt sok férfi. Ezer halottunk biztosan volt a négyezerből, de már első évben is vittek haza betegeket. Ki hazatért, ki meghalt útközben. Később már úgy csinálták, hogy előbb két hétre a feljavítóba vitték azokat, akiket hazaküldtek.” (Renner borbála németként internált)
„Most már nem zárták ránk az ajtót, tudták, hogy senki sem fog megszökni. Élelemmel is jobban el lettünk látva. Máramarosszigeten szálltunk ki először, ott kaptunk fehér inget és gatyát a nők is. A fertőtlenítés után pedig kiosztották a levelezőlapokat, hogy értesítsük az otthoniakat a jövetelünkről. Szigorúan megmondták, nem szabad ráírni, hol vagyunk. Máramarosszigeten jöttek civilek, és kérdezősködtek, hol voltunk, honnan jövünk, de mindjárt meg is fenyegettek, ha bármit el merünk mondani, visszavisznek Szibériába! Volt is erre példa, mert onnan is vittek vissza...”
(Ógel Mária németként internált)
„Még arról nem szóltam, mert könnyek nélkül most sem tudok beszélni róla, hogy ugrottunk le, amikor a magyar határon megállt a vonat, és mindenki leborulva csókolta meg a magyar földet, ezt a drága anyaföldet.”
(Ógel Mária németként internált)
„Jelentkeztünk a rendőrségen, s nem mondhatnám, hogy örömmel fogadtak volna bennünket. Úgy kezeltek minket, mint a bűnözőket, pedig mi semmit sem csináltunk. […] Sokan meghaltak kinn a Szovjetunióban, néhányan a hazajövetel után közvetlenül. Maradandó betegséget majd mindannyian szereztünk, hisz nem múlt el nyomtalanul az az idő, amikor hidegben, fagyban, átázott és csonttá fagyott ruhában közlekedtünk a lágerből a bányába és vissza.”
(Nitsch Rozália németként internált)
Magyar foglyok első ismert szabadon bocsátása, fogolyátadása. A ceglédi hadifogolytáborból a 18 év alatti és az 50 év feletti civileket egy kis csoportját engedik szabadon.
A Szabad Nép, a Magyar Kommunista Párt lapja értesít hadifogoly szabadulásokról 1945 augusztusában.
„Rákosi Mátyás hazahozza a hadifoglyokat” – Az MKP propaganda karikatúrája (Magyar Hadifogoly, Hadirokkant Híradó)
A fogságból hazatérő orvosi igazoló lapja. Rajta többek között ez áll: „Fertőző betegségre nem gyanús. Tetűmentes.”
Az éveken keresztül kétségek között várt férj hazatérése.
A magyar foglyok szabadon bocsátása az NKVD GUPVI lágereiből.
„Ne beszélj” felirat olvasható az 1941-ből származó szovjet plakáton. A GUPVI poklát megjártak sem beszélhettek a velük történtekről a rendszerváltoztatásig. Utána is csak kevesen és félve, sokszor nevük elhallgatását kérve mertek beszélni az egész életükben álmatlan éjszakákat okozó borzalmakról.
