Istóczki Istvánné Dajka Erzsébet

A Tokaj-hegyalján található 900 lakosú Ond községből, l945 január 23-án 28 fiatal nőt és l7 idősebb férfit szedtek össze a Vörös Hadsereg katonai az NKVD irányításával kis munkára "Málenkij robotra."

Az összegyűjtött embereket a falu községhazából a Szerencsi Járásbíróság épületébe kísérték, ahonnan néhány nap múlva közel 4000 embert szállítottak el a Szovjetunióba kényszermunkára. A 16 éves Dajka Erzsébet Ukrajnába került a Donyec-medence egyik lágerébe, ahol embertelen körülmények között egy kisvasút építésén és egy bányában dolgozott bányászként három műszakiakban. Fiatal éveiből 34 hónapot töltött kényszermunkán idegen földön. Ma is szülőfalujában él a Szerencshez tartozó Ond településen.  

"Különösen a karácsony volt szarunkra rettenetes, szeretteinkről semmit nem tudtunk és szeretteink sem tudták rólunk, hogy életben vagyunk-e. Karácsonyfát készítettünk, papírba csomagolt szén darabkákat aggattunk a száraz faágra. Sírva álltuk körbe... Velünk együtt eldeportált katolikus tiszteletes atyával imádkozva reménykedtünk a hazateresben." "Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nekünk ártatlan, védtelen fiataloknak kellett szenvedni, egészségünket áldozni a háborús bűnökért? Hiszen mi sem okozói sem elindítói nem voltunk semminek. De a mai napig sem magamtól, sem másoktól nem kaptam rá választ."

(Részlet Istóczki Istvánné Dajka Erzsébet visszaemlékezéseiből. Kézirat)

Plósz Mihály

A Miskolchoz közel található Alsózsolcáról l945. január második felében kezdték el összegyűjteni a Vörös Hadsereg katonái az NKVD irányításával, helyi segítők bevonásával kis munkára "Málenkij robotra" a község munkakepés női és férfi lakosságának egy részét.

A Miskolc környékéről kényszermunkára összeszedett embereket a Miskolci Rendőrkapitányságon és a Huszár Laktanya épületében tartottak fogva. l945. február 4-en mintegy 3000 embert indítottak útnak a miskolci Gömöri pályaudvarról a Szovjetunióba. Az ekkor még csak 16 evés Plósz Mihály Ukrajnába a Donyec­ medencébe került. A láger mellett található bányában dolgozott bányász majd pedig bányafa szállító munkakörben.

Négy évet töltött kényszermunkán Szovjetunióban. Ma is Alsózsolcán él.

"..."németként" vitték el az embereket, de nem számított a nemzetiség, csak a létszám. Szempont volt még az is, hogy az illető tetszik-e a fogolyszedőnek vagy sem. Volt ugyanis két ember a faluban, akik, amíg a németek itt voltak, az SS-karszalagot viselték, a front ideaérkezése után egyből a csillagos viseletre váltottak át-gerinctelenül."

"Bűne közülünk nem volt senkinek. l945. január eleje-közepe táján lehetett hallani több településről is, hogy szedik össze az embereket, és viszik őket a Szovjetunióba. A nővéremék tudomására jutott, hogy másnap már Alsózsolcán lesznek, és azt is tudtak, hogy mi is a listán vagyunk, így rögtön elutaztunk a rokonokhoz. Azonban azt üzentek, hogy ha a lányok nem térnek haza, úgy az idős szüleimet viszik el. Közölték, hogy csak kétheti munkáról van szó Úgyhogy másnap reggel a két testvérem hazajött, nehogy beteg szüleinket vigyek el. Ilona nővérem l8, Anna 24, én pedig 16 éves voltam"

(Kalapos Gábor: Rabok mégis szabadok. Ko(ó)rkép - az l944-45-ben a Szovjetunióba, Málenkij robotra hurcoltak csodás élettörténetei. Megbékélésért Polgári Szövetség, Verőce, 20l4. 85-8á (Részlet Plósz Mihály visszaemlékezéséből)

Fóris Kálmán

A Kárpátalján található Tiszabökény községből l944. november l8-án a Vörös Hadsereg katonái 110 lakost hurcoltak el három napos kis munkára "Málenkij robotra".

Az összegyűjtött foglyokat a szolyvai határőrlaktanyába hajtották, ahol áldatlan állapotok uralkodtak. Sokan már itt a gyűjtőtáborban meghaltak a kimerültségtől és a betegségektől. A 20 evés fiatalembert Szolyváról a szanoki, majd a sztari szambori lágerbe vitték, dolgozott favágóként és rakodóként is. l4 hónapig volt kényszermunkán a Szovjetunióban. Hazaérkezesét követően újabb csapás vart rá, családját kuláknak minősítettek, ezért mindentől megfosztva nagy szegénységben és nyomorban kellet élnie. Kulák származása miatt később újra elviszik kényszermunkára. Kárpátaljáról Magyarországra költözött, ma Budapesten el.

"Kora délután értek az egykori szanoki német hadifogolytáborba, most oroszok őrizték, pusztították itt a németeket. Az őrök elvették a magyaroktól a maradék takarókat, s eladták pálinkáért. l5 éves komszomolisták kísérték a transzportot, ütötték, verték őket. Csak akik középen mentek, azoknak jutott kevesebb az erőszakból A parancsnok megfenyegette őket: sehol nem mondhatják el, mi történt velük, hol jártak. A l20 x lO méteres 25 barakkban két sor dupla fekvőhelyes priccs volt gombfa padozattal. Télen négy téglakályha melegített, amely a közel levőket égette, távolabb meg majd megfagytak. Itt lefürdették őket, aztán márciustól augusztusig l5 000 embert elszállítottak Szibériába. A németeket a frontról vitték ki. Nagyon sok beteg volt. Unokatestvére a kórházban dolgozott szanitécként. Mesélte, hogy a l5 nemzet fiaiból naponta 80, de néha l50 ember is meghalt."

(Dr. Dupka György: Vádolnak a Kárpátaljai túlélők és a meggyalázott holtak. Szemelvények a szovjet fogságból hazatért túlélők (volt katonafoglyok, civil internáltak, politikai elítéltek, kényszermunkások} vallomásaiból, visszaemlékezéseiből, valamint a hozzátartozok adatközleseiből. Kárpátaljai Magyar Könyvek 242, Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 20lá (20l2. XI.l5-en feljegyezte a Társaskörben Gaál Károlyné Varjú Vilma)

Berghoffer Róbert

Az ifjú pilótanövendék néhány nappal Budapest ostromát követően tér haza szüleivel rákoscsabai otthonukba. Még be sem teszi a lábat a szülői ház ajtaján, maris viszik néhány napos munkára "Málenkij robotra". Rákoscsabáról és környező településekről l600 német származású vagy német nevű embert gyűjtöttek össze Ceglédbercelre. l945. január 26-án indították útnak az elhurcoltakat a Szovjetunióba kényszermunkára. 40 nap utazás után érkeztek meg baskíriai l852. számú Mobilizált Munkatáborba, Oktyabrszkij poszelok közelébe. Az ide szállított foglyok városok, falvak építési munkálatainál dolgoztak. l947 szeptemberében, 33 hónap után térhetett haza hosszú fogságából. Ma Budapesten el.

Mementó

"Egy hosszú sikoltásszerű mozdonyfütty hasított bele a fagyos téli kora esti szürkületbe. Majd rögtön utána egy hatalmas rántással, a feloldott fékek csikorgásával nekilódult a marhavagonokból összeállított, hosszú szerelvény. Szögesdróttal befont ablakai mögött 1600 emberrel, fiataloktól az idősekig, közöttük 460 nővel, akik most a hidegtől reszketve ledermedt karjaikkal egymásba kapaszkodnak. Így indult el velünk a vonat, egy akkor még számunkra rejtélyes ismeretlen felé. 

Mindez jó 60 evvel ezelőtt történt, l945 januárjában. És azóta is mindenről, ami ott történt, és amiért ott szenvedni kellett rajtunk kívül még többszázezer embernek, minderről még beszelni sem lehetett, ami ott történt, mindenki számára TABU lett. 

Pedig azok az emlékek, az ott átélt szenvedések, még hatvan év után is visszatérnek, bar igyekeztünk azokat meg az álmunkból is kitorolni." 

 (Berghoffer Róbert: TABU. Élet a fehér pokolban. Muravidek Baráti Kör Kulturális Egyesület, PilisVörösvar, 20l0. 24.) 

Rajzer György és Rajzer Györgyné Herhalt Katalin

Rátka sváb származású lakossága különösen sokat szenvedett a második világháború utolsó szakaszában, a német megszállókat a szovjet megszállók követték, akik 2ll ratkai lakost hurcoltak el "kicsi munkára" Málenkij robotra. Ekkor került a messzi idegenbe Rajzer György és Herhalt Katalin is. A szerencsétlen sorsú ártatlan fiatal lányok, nők és férfiak három évet töltöttek, kegyetlen körülmények között különböző Lágerekben, a Szovjetunióban. Sokan közülük életüket vesztették a kényszermunka során. A hazatérő túlélők, megbélyegezve egy életen át hordozták nehéz terhüket, melyről tilos volt beszelni. Csak a rendszerváltást követően vált lehetővé a téma feltárása, bemutatása, amely Rátkán napjainkban is példaértékűen zajlik. Rajzer György és felesége Rajzer Györgyné Herhalt Katalin ma is Rátkán élnek.

Rajzer Györgyné Herhalt Katalin

"Mikor láttuk, hogy körülveszik az iskolát, nagy kiabálás kezdődött. Sírtunk jajgattunk. Nem tudtuk mi lesz velünk. Nem mondtak semmit. Másnap akkor jött egy tolmács az orosszal. Akkor mondták, hogy meg akarnak számolni. Mindenkinek mondták a nevét, ahogy olvasták, az egyiknek erre, a másiknak arra kellett mennie. Nálunk is ott volt az egész család: édesanyám, édesapám és én. Édesanyámat az egyik, minket apámmal a másik irányba tereltek. Így osztályoztak minket. Édesanyám számára ez a szabadságot jelentette." "Szerencsen azt mondták, ne féljünk, csak három hónapra visznek a magyar határra."

Rajzer György

"Én és a szomszédom,..nemzetőrök voltunk a faluban. Ezért itthon maradtunk. Akkor a fiatalokat mind vitték Szlovákiába. Szerencsétlenségünkre minket meg Oroszországba vittek."

(Endrész György: "...nemsokára hazamentek". Rátkaiak Kényszermunkán. Schwarzwald Hagyományőrző Egyesület, Rátka 2005. 208-209.)

13. oldalgrid_view < >